Az utóbbi időben több olyan könyvet olvastam el, amelyeket gyerekként vagy tiniként olvastam akár többször is, de azután évek-évtizedek maradtak ki. Érdekes összehasonlítani, hogy akkor és most hogyan hatottak rám ezek a könyvek.

 

Francis Carsac – A sehollakók

sehollakok.jpgGyerekként imádtam. Nagyon sokszor vettem ki a könyvtárból, és sok jelenete évekig erősen élt bennem. Érdekes, hogy most kb. 20 év után újraolvasva egész más képek alakultak ki bennem. De azt hiszem, ez természetes,  végülis elmondható mindhárom könyvre. Sokat változtam én is.

A regény nem annyira jó, mint amennyire emlékeztem rá, de ez betudható annak, hogy sokat fejlődött a tudomány azóta, a könyv megírása óta meg pláne. De ha eltekintünk az elavultságától, akkor az azért elmondható, hogy egy kellemes, szórakoztató történet még mai szemmel is.

 

 

 

Arthur C. Clarke – A város és a csillagok

varoscsillagok.jpgSzintén nagy gyerekkori kedvenc, Clarke-ot egyébként is szerettem. Az első regény, amit olvastam tőle, A delfinek szigete volt. Az is élénken él az emlékezetemben. Valójában még élénkebben, mint ez, mert annak emlékszem majdnem a teljes történetére, míg ebből csak részletek maradtak meg, pedig sokszor kölcsönöztem ki ezt is, és meg is vettem a könyvtári példányt, amikor leselejtezték. Az az érdekes, hogy már most, hónapokkal az újraolvasása után is kezdenek halványulni a részletek. Lehet, hogy megint el kéne olvasnom, mielőtt véleményt írok róla? :mrgreen: Így jár, aki nem írja meg, amit akar, akkor, amikor még friss az élmény.

 

 

Stanislaw Lem – Éden

eden.jpgNem emlékszem, hogy ezt annak idején végigolvastam-e, csak azt tudom, hogy többször kezdtem neki, egyszer lázas betegen, aminek furcsa mellékhatásai voltak :P Csak egy jelenet maradt meg bennem, amikor az emberek meglovasították az egyik forgó kerék formájú járművet. Gyerekként nem is fogható fel az a sok bizarr és értelmetlennek tűnő dolog, amivel találkoznak felfedezéseik során. Ami nagyon zavart felnőtt fejjel, az a sok agyatlan öldöklés az emberek részéről.  Oké, hogy idegen bolygó, potenciális veszélyekkel, de az előbb lövünk, aztán kérdezünk mentalitás nagyon éretlen és méltatlan dolog egy űrutazó fajhoz.

Kicsit nehézkes olvasmány, régen ezért is nem boldogultam vele, és a szereplők sem szimpatikusak, kivéve talán a tudós idegent a legvégén. De ezúttal sikerült a végére érnem, és többé-kevésbé meg is értettem a mondanivalóját. Az biztos, hogy nem került be a kedvencek közé, és nem egyhamar fogom újraolvasni. Ha egyáltalán.

 

Most Poul Andersontól olvasom a Majd ha az Orion fölszáll c. regényt, előtte pedig az Időjárőrt olvastam el, szintén tőle. Furcsa dolog, de egyikük sem tűnt/tűnik ismerősnek, pedig valószínű, hogy legalább egyszer olvastam őket. Bár akkoriban, amikor ezek megjelentek, már kevesebb időm jutott olvasni (a zenész karrieremre koncentráltam :P ), úgyhogy ez sem kizárt. Mindenesetre nagyon jó könyv mindkettő, az Időjárőr időutazós, az Orion poszt-posztapokaliptikus témát dolgoz fel.

Még akad néhány el-/újraolvasandó könyv a polcokon, majd beszámolok azokról is. Vagy nem. Majd kialakul :)





Ezek a bejegyzések is érdekelhetnek: